Színes vagy fekete-fehér?

Ha már kilépünk az analóg filmes fotográfia világából, és betérünk a digitális világ jóval nagyobbra szabott komfortzónájába, óhatatlanúl elkezdünk játszani, a szónak nemesebb értelmében. Egy digitális állomány átkonvertálása a teljes színtartományból a monokróm világba szinte kézenfekvőnek tűnhet, egy, jobbára fekete-fehér nyersanyagra fotografáló ember számára. Kérdés, hogy van-e értelme? Hozzáad-e a képhez, ha elveszünk a színtartományokból vagy épp ellenkezőleg, szűkíti a befogadó mozgásterét. Ennek megítélése, lehet befogadó-függő, vagy dönthet maga az alkotó erről. Azt gondolom, érdemes lehet néha a befogadó közegre bízni ennek eldöntését.

WPPD III.

Bécsi Imre barátom képe megihletett és PS-ben újragondoltam egy képemet. Ez itt az ő remek képe:

Ezekután fogtam az általam elkészített képet, és kicsit megpróbáltam arra a színvilágra hangolni, úgy, hogy mindkét kép eredeti arca megmaradjon. Ez sikerült végül:

Az ötletadó én voltam, így nem plágium, hogy berakom az általam elkészült képet is. Szerintem. Ami a különbség a két kép között, hogy Imre, az általa kifejlesztett technikával "alapból" elkészítette a képet, ami instant anyagra történő fényképezés, lyukkamerával, színszűrők használatával. Amit én követtem el: lyukkamerával fotóztam, színes negatívra, és PS-ben módosítottam layereken a színeken. Egyértelmű, hogy Imréé az elismerés, amit én csináltam, játék volt. A módosítás csak a színvilágra vonatkozik.

WPPD II.

A lyukkamerás világnap projektje, más formátumban és más színvilágban. Szép hosszan lehetett exponálni, 20 másodperc körül, aminek következtében az alig mozgó vízfelület is megelevenedett, élővé vált.

WPPD kép

Megkezdem végre a World Pinhole Photography Day-en készült képek feltöltését.

Erre a napra új kihívást kerestem, és találtam is. Ennek a lényege az volt, hogy papírhajókat hajtogattam, és ezeket eregettük a többiekkel a váci stégrendszer gyorsabb vagy lassabb folyású szakaszain. Érdemes volt játszani velük, egész sor kompozíció született, hol jobb, hol esetlegesebb formában. Íme az első fecske az enyémek közül.

Meghívó

Ne vágj ki minden fát...

Valószínűleg a blog egyik legszomorúbb bejegyzését kell most megírnom. Úgy érzem magam, mint aki a barátait veszítette el. Még valamikor decemberben valaki vagy valakik, olthatatlan vágyat éreztek az iránt, hogy a Balaton egyik legszebb pontjának, a balatonvilágosi magaspartnak fáit vandál, gyalázatos módon megcsonkítsák, gyakorlatilag tönkretegyék. Amint majd lejjebb látható, a fákat derék magasságban fűrésszel félig bevágták és kidöntötték. Több mint tíz fáról van szó: akácokról, fenyőkről, platánról, és közvetlenül a nyaralónk előtt található vadalmafáról. Némelyikük több, mint harmincéves, de húszévesnél alig volt fiatalabb fa közöttük. Az a beteg elme, aki ezt tette, nem mérlegelt, csonkított, pusztított módszeresen. Persze, miután a magaspartnak ezen a szakaszán szinte csak nyaralók vannak, szinte nulla az esélye annak, hogy bárki is láthatott volna valamit, vagy az elkövetők közül valakit. Az önkormányzatot természetesen felháborította az eset, és (most figyeljen mindenki) a megcsonkolt fákat ott hagyták úgy, ahogy vannak, példát statuálandó, mennyire elvetemült emberek vannak. Ez mind nagyon szép és jó, csak nem elég, hogy előttünk az összes fát kibarmolta egy ösztönlény, még akár kvázi megrendelőként azonosíthatnak az arra járók, vagy kerékpározók. Elfelejtettem írni, hogy a házunk előtt megy el a balatoni kerékpárút, szerencsére sok kerekessel, és rengetegen állnak meg megtekinteni a pusztítást. A következő tekintet az út másik oldala felé esik, ránk. Mi meg magyarázzuk el mindenkinek, hogy semmi közünk az egészhez...
A másik probléma, hogy a facsonkok életveszélyesek, ha rááll egy kisgyerek és elcsúszik konkrétan felnyársalja magát. Talán megfontolhatnák az illetékesek, hogy a biztonság fontosabb, mint a vélt, ismeretlen elkövető(k)-megrendelők ilyetén módon történő leckéztetése. S ami a legnagyobb baj, a fáinkat nem adja senki vissza.

Fiatalság, bolondság