Ancona, délután. A Nap magasan állt, szinte vakított mindenütt, kész csoda, hogy a diafilm hajlandó volt tolerálni ezt a színhőmérsékletet. Valószínűleg ez a lyukkamerának köszönhető. A forróság elől szinte mindenki a hűvös szobafalak mögé menekült. Egy lélek sem járt az utcákon, magamat kivéve. Kissé szürrealisztikus volt a kép, mintha egy elhagyott városban mászkáltam volna, s szinte én lepődtem meg a legjobban, amikor egy kávéző napernyői alatt halandó embereket pillantottam meg. Csendesen és nagyon lassan szürcsölték italaikat. Azzal a fajta lassúsággal, amelyből kiszámítható volt, hogy órák múlva fognak csak továbbténferegni Ancona forróságtól fűtött utcáin. Addigis az egy kávé, egy grappa ritmusában pihegtek a kávézó árnyas hűvösében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése