2014. január 14., kedd

Ars poetica helyett


Szöglyukasok/Pinholisták


Azóta, hogy 1994-ben egy fotómagazinban rácsodálkoztam a lyukkamerákra, ezekre a végtelenül egyszerű elven működő képalkotó eszközökre, nem tudtam szabadulni a varázsuktól. Attól a játékos felfedező világtól, amelynek alapja a camera obscura.
A camera obscura (sötét szoba), ugyanis egy fénytani jelenség, amely a fotográfia megjelenésével, majd fejlődésével egyre inkább tárgyiasult, így sokan a legegyszerűbb képalkotó eszközt látják benne. Ez részben igaz is, hisz minden egyes fényképezőgép egy-egy lekicsinyített camera obscura, mivel minden egyes fényképezőgép célja a külvilág bevetítése egy sötét helyre, s az adott vizuális látvány rögzítése. A pinholok, lyukkamerák szerkezete is ezen elvek mentén épül fel, azzal a különbséggel, hogy a a felvétel elkészültéhez nem lencsét, optikát használ a fotográfus, hanem egy parányi, tű ütötte lyukat. Innen az elnevezés is – pinhole- tűlyuk.
Miként készül egy ilyen lyukon keresztűl egy felvétel? Végtelenül egyszerűen. A lyukon át beáramló fény sötét dobozunk (kameránk) szemközti falára vetíti a külvilág fordított állású képét, s e látvány rögzítéséhez már csak fényérzékeny anyagra van szükség. Ez lehet fotópapír, negatívfilm, diafilm, instant anyag, vagy akár egy digitális kamera érzékelője is. A lyukkamerások nagy része az analóg nyersanyagokat részesíti előnyben. Hogy miért? Ennek több oka is van. Gyakran az alkotók maguk készítik el kameráikat, a legkülönbözőbb anyagokból. Egy így elkészült képalkotó eszköznek a létrehozása is az alkotási folyamat része. Szó szerint magunkhoz, vizuális elképzeléseinkhez formálhatjuk a elkészülendő kamerákat, amelyek a legváltozatosabb formájúak, kialakításúak lehetnek, s a legkülönbözőbb anyagok felhasználásával is készülhetnek. Sokszor a leghihetetlenebb tárgyakat (tojáshéj, kagyló, könyv, sörösdoboz) gyakorlatilag bármilyen, jó fényzáró képességgel rendelkező eszköz alkalmas lehet)) használják fel a műfaj megszállottjai. Nyílvánvaló ugyanis, hogy a mai digitális képdömping világában, amikor a fotográfia-Susan Sontag kifejezésével élve- társadalmi tömegritussá vált, kell némi elkötelezettség ahhoz, hogy az ember otthon fúrjon-faragjon, filmet, fotópapírt daraboljon, s az így elkészült eszközökkel elkészítsen rendszerint egy, azaz egy képet. S ez a „kattintás“ sokszor jóval hosszabra sikeredik. Ugyanis a parányi lyukon keresztűl történő fotográfálás egyik izgalmas összetevője az időfaktor. Egy egy felvétel elkészültéhez nem a másodperc töredék részei szükségesek, hanem sokszorosai. Bármennyire hihetetlen, de van olyan kép is, amelyhez hetek, hónapok minden másodpercét felhasználják. Hosszú időutazás ez. A másik érdekesség a kép térérzete. A végtelen mélységélesség, amely valójában végtelen mélységéletlenség. Nagyjából az az érzékelés, amelyet a szemünk hajt végre a nap jelentős részében. Amikor folyamatosan érzékeljük a magunk körül lévő teret, így közlekedünk, mozgunk, és csak akkor fókuszálunk rá, élesítünk egy adott pontra, amikor az valamiért felkeltette az érdeklődésünket. Eközben valamennyien naponta megyünk el sok, apró csoda, érdekesség mellett. Mennyivel másabb világ ez, mint a „végtelen számú“ kattintások világa. A lyukkamerát használók azonban azt vallják, hogy az a szabadság, egyediség érzet, amit a kameraépítésből, az alkotásból vagy a végeredményből merítenek megsokszorozza az érzést. A felfedezés, a rácsodálkozás öröme, amit adott esetben a lyukkamerákból kikerülő képek nyújtanak, olyan friss, kissé szokatlan vizuális élmény, amire a fiatal korosztálytól az idősebbekig egyaránt fogékonyak. Nem véletlen az sem, hogy alapfokú művészeti iskolákban szinte mindenhol foglalkoznak a camera obscurával, s a lyukkamerával. Jó példa erre az évente, április utolsó vasárnapján megrendezésre kerülő WPPD-World Photography Pinhole Day- amelynek lényege, hogy az adott a napon kell felvételt készíteni, s ezt feltölteni a WPPD oldalára meghatározott időhatárig. A világ minden pontjáról érkeznek képek, kortól, nemtől, vallási beállítottságtól függetlenül. És valahol ez is a szépsége e műfajnak. A világon bárhol találhatunk olyan embereket, akiknek egy parányi lyuk, az azzal törénő alkotás, vagy az eszköz létrehozása meg tudja adni azt a fajta elmélyülést, örömet, ami a mai világunkban sokszor hiánycikk. Egy kis lyuk, ami magába szippant bennünket, s nem ereszt.