2009. június 3., szerda

Mese a gyógyfürdőről


Gyakorta járok a Szent Lukács Gyógyfürdőbe kiáztatni magamat. Az úszás, mint tevékenység, a medencék rövidsége és az idelátogatók korából adódó fürdési szokások miatt nem működik, ezért marad a brüggölés, szaunázás, szemlélődés. Melankólikus ember lévén rezignált nyugalommal veszem tudomásul az idő múlását, a fürdővendégeken, s a fürdőn magán, amely minden folyamatos felújítás ellenére a lassú kimúlás mellett döntött. Az egykor szebb napokat megélt kórházi épületet, már csak szinten tartják, szinte beleöregszik a dunaparti ősfás parkba. A másik oldalon még tart a kitartó küzdelem, felújítgatják időről időre az egyes uszodai szárnyakat, prolongálva úgy 5-10 évig még használatukat. Az igazi érdekesség számomra azért mégis a dunai oldal. A valamikori Európa-hírű kórházi szárny, építészeti látványával, az átkosban hozzátoldott esetlen kultúrteremmel, az aluminiumos javítgatásokkal, az ablakokban madzagon lógó fürdőgatyákkal. S a vendégek is mintha hasonulnának az épülethez, összement testek, az ablakokba ragadt könyöklő fáradt tekintetek. Minek is írtam mindezt? Készítettem egy lyukas képet, és hozzá kellett írni valamit:-)
Ha minden igaz, lesznek még nem lyukas képek is innen.