Ez egy nagyon régi képem, ma rátaláltam és gyorsan be is linkelem nektek:-)
Skóciában készült, Edinburgh mellett. Épp teljesítette a társutazós csoportunk napi penzumát, és buszoztunk vissza lakókocsikempingünkbe, amikor megpillantottuk a busz ablakán keresztűl ezt a jelenséget. Ahogy a késődélutáni Nap áthasította a felhőket lélegzetelállító volt. Mivel már közeledtünk a kempinghez, szinte visszafelé számoltam a másodperceket, és amikor egy pillanatra megálltunk, leugrottam a buszról és elkezdtem futni a part felé. Menet közben kapcsoltam be a Sony 717-es gépemet, és persze még ott lógott az oldalamon egy Fuji Gw69-es nagyformátumú gép is, mert miért is legyen egyszerű minden:-) Kettőt exponáltam a Sony-val és kettőt a Fuji kamerával. Ezt a jelenséget azonban csak a Sony örökítette meg így.
Hja, a Természet nem kényeztet el bennünket egy-egy jelenségével hosszú órákig. Elképzellek, könnyű, mert ismerős a helyzet :)
VálaszTörlésGyönyörű!
VálaszTörlésElőfordul, hogy a gép mint egy rossz beidegződés megakadályozza, hogy a pillanatot zavartalanul élvezhessük... cserébe viszont magunkkal vihetjük.No ezért is nem vagyok természetfotós. :)
VálaszTörlésEndrének van erről egy kedvenc vicce. A Niagara vízesésnél mindenki fotózik, csak egy turista áll és néz ki a fejéből. Kérdezik tőle, hogy ő hogyhogy nem fotózik. Gondoltam, én itt megnézem, válaszolja ő.
VálaszTörlésIgen Timi. Én is sokszor elgondolkodom azon, amikor valami csodát látok, hogy hová kéne inkább néznem... Ihász Zoli Barátom mondta a '99-es napfogyó után, hogy: ketdett elfogyni, én meg inkább letettem a gépet és inkább a szememmel néztem. Szóval, nagy dilemma ez: hol lehet fontosabb. De! Mennyi fontos pillanatról maradta volna le az emberiség, ha nem lett volna ott a fotográfus.
VálaszTörlésEgyre emlékezem vissza a saját magam esetéből: Egy kedves ismerősöm itt élt, de a szülőhazája vidéken volt. Sokat mesélt a kedvenc macskájáról. Egyszer szerencsém volt vele együtt ellátogatni oda. Kérte, hogy fotózzam le a kedvenccel. (Nem titkolom, gyengéd szálak fűztek az illetőhöz, nem a macskához.) Szemem a keresőn, és olyan tekintet láttam azokon a szemeken, amik a macskára néztek, s rám így soha... na, mindegy) Ujjam gépiesen nyomta, amit kellett. Aztán elvettem a szemem a keresőtől, és összezuhantam.
Akkor értettem meg a fotóriportereket. Érző lények. A legvéresebb eseményt is mélyen átérzik, talán mélyebben, mint akik a képen csámcsognak majd. De! csak azután, ha elkészült. Ha egy különleges pillanatban a belsődre hallgatsz, eldobod a gépet. Ettők fotós, aki fotós.
Na, ez hosszú lett...
Nem baj, nem haragszom, sőt...:-) Köszönöm nektek!
VálaszTörlésÓóó, Gyöngyi! Csak egyszer kell ráérezni, milyen az, amikor a keresőn keresztül lélegzel együtt valami csodával. Megnyomod a gombot, és kinézel mellőle azzal a tudattal, hogy már a gépbe is eltetted, nemcsak a fejedben lévő memóriakártyára :) Ugyanolyan ez, mint a portréidnál. Sok időd ott sincs vakarózni...
VálaszTörlésHehe, e-mailben már megjött Gyöngyi kommentje, amire reagáltam, de itt még nem jelenik meg.
VálaszTörlésCsak most tértem ide vissza. Hát, nagyon jól elszórakoztam János a történeteden. Mármint azon, hogy úgy nézett a macskára, ahogy rád sosem. Talán az volt a hiba, hogy csak az illetőhöz fűztek gyengéd szálak, a macskához nem. :D A viccet félretéve, esküvői fotósként vagy pl. a halmajugrai cigányoviban is fotóriporternek érzem és vallom magam. Úgy gondolom, hogy csak érző lélekkel lehet jó fotóriporternek lenni. Ez a valódi jelenlét. Viszont, amikor nyaralok, akkor másban kellene feloldódni, és nem a fotóban, hanem a jelenben jelen lenni. Ez persze csak azóta foglalkoztat, mióta megtudtam, hogy nem biztos, hogy örökké tart a jelen életem.:)
VálaszTörlésNagyon szeretem a macskákat, csak a nőket jobban :)
VálaszTörlésSokszor én is nyűgnem érzem egy, mondjuk pacsmagi leeresztés ideje alatt a gépet, de azért mindig a közelemben van. Az igazi "riporter" minden helyzetben az, és csak érző lélekkel lehet az.
Nem tart örökké a jelen, de a jelenlét örök lehet...
:)))
VálaszTörlés